The Hunger Games Trilogy

Sokáig kerülgettem a Hunger Gamest (magyarul az Éhezők viadal címmel jelent meg az Agavénél).

A kerülgetésnek két oka volt, az egyik az “amerikai Battle Royale” jelenség, a másik meg az, hogy kinek van kedve arról olvasni arról, hogyan gyilkolják le egymást a tizenévesek.


Azután jöttek a film plakátjai, és ez (meg egy kölcsönkapott első rész) rávett arra, hogy belevágjak a trilógiába.

A fentiek miatt elkerülhetetlen az összevetés a Battle Royale-lal. Takami Kósun regényében két dolog az, ami feltűnik: az egyik az, hogy mennyire elképzelt az a kemény diktatúra, amit ábrázol, a másik pedig a mangaerőszak: hiába van tele a játék nagy hatótávolságú lőfegyverekkel, a végeredmény mégis az, hogy minden vérben tocsog (és ez duplán igaz a film- és képregényváltozatra.)

Ennek egy részét megtalálhatjuk Collinsnál is: a világ makroszinten ugyan meggyőző, viszont ahogy egyre tágul a látószög, úgy lesz egyre hiteltelenebb. A Tizenkettes körzet falunak, kisvárosnak elmegy, de egy olyan ország egytizenharmadának, ahol a Kapitóliumban látható csúcstechnológia és élelmiszerbőség látható, már túl pici. Tény, hogy a maga nyolcezer lakosával az egyik legkisebb területi egységről beszélünk, de még ha több nagyságrenddel nagyobb körzetekben gondolkozunk is, akkor is csak pár milliós összlakosságról beszélhetünk.

Ahogy a BR-ben, itt sem igazán hitelképes az elnyomás. Van egy, az éhezés határán egyensúlyozó körzetünk, ahol a vegyesbolt mentolos (?) cukorkát tart, és amelynek lakosai panaszkodnak, hogy az átköltözésük után nem jutnak kávéhoz (!) az új lakhelyük elvei szerint.

Van egy hatalmas vadon, ahol éveken át lehet napi járásnyira vadászni, és mégsincsenek tömegek, akik elindulnának - nem a legendás tizenhármas körzet felé, hanem egyszerűen csak újmódi telepesként egy szabadabb élet felé. (Ahogy a Kapitólium magasról tesz az éhhalált haló, vagy egyszerű, kezelhető betegségben elpusztuló lakosokra, úgy a füle botját sem mozdítaná a menekülők ellen, gondolnánk, bár pont ezt teszi, amikor gépet és embert nem kímélve napokon át vadászik a nyolcas körzet néhány szökevényére.)

Érdekes a technológia is - az Aréna leginkább egy mágikus hely, ahol a mérgező pára fehér füstként távozik a szervezetből, ha azt tengervíz éri, ahol vérfolyam söpör át a dzsungelen, nyomot sem hagyva és így tovább. Ugyanilyen varázsfegyver a napelemes sugárpuska is, ami különösen érdekes egy íjak és hagyományos lőfegyverek jellemezte világban.

Mindezek ellenére a regények mégis működnek, egyszerűen azért, mert a hangsúly nem ezeken a lötyögő külsőségeken van, hanem azon, hogyan éli meg mindezt főszereplőnk, Katniss. És ettől már rögtön személyes, izgalmas lesz a történet.

Még akkor is, ha Katnisst ügyenes átlavírozza az író a nehéz döntéseken: rendre elmereng ugyan, hogy mi történne, ha ezt meg azt meg kéne tennie, de a valóságban az igazán kemény döntéseket nem kell meghoznia. Ilyen szempontból az íj jó választás - halálos fegyver, de nem piszkolja be vele a kezét az ember.

Így, egyben olvasva a trilógiát, feltűnik, hogy mennyire erősen nyit az első kötet. Ehhez képest a második rész ismétlésnek tűnik - egyetlen célja, hogy megalapozza a harmadik kötetet.

Amely harmadik kötet érdekes fordulatot hoz a sorozatba, egyetlen hátránya, hogy az utolsó harmad egyirányú útra tereli a történetet. Akkor és az hal meg, akit várnánk, és itt is kényelmesen elkenődik az egész trilógia alapfeszültségét adó történetszáll.

Mindent összevetve, érdemes elolvasni az első kötetet, amely egy korrekt ifjúsági kalandregény. Ha tetszett, amit láttunk, nyugodtan vegyük kézbe a másik két kötetet is.

(Ár/érték szempontjából meg kényelmes megoldás lehet a trilógiát egybegyűjtő ekönyv, 18 dollárért.)

Csökkentsd a várólistádat

Jövőre megpróbálok rendszert vinni az olvasásba, remélhetőleg többet és tudatosabban tudok majd olvasni.

Ennek egyik alcélja, hogy minél gyorsabban feldolgozzam a könyvespolcot, erre meg jó módszer Lobo kezdeményezése.

Én ezt a tizenkét könyvet kerülgetem már jó ideje:

1. 上田早夕里　-　魚舟・獣舟 (Ueda Szajuri: Uobune, kemonobune)

2. 高野 史緒　- 赤い星 (Takano Fumio: Akai hosi)

3. Carl Zimmer: At the Water's Edge

4. Kalevala (Szente Imre fordításában)

5. Neal Stephenson: Anathem

6. David Anthony Durham: Acacia

7. Jay Lake: Mainspring

8. Jack Kerouac: On the Road (Will Patton felolvasásában - valahol elkevertem az első négy CD-t. Ha semiképpen sem találom meg, akkor helyette Vonneguthtól a Cat's Cradle és a Slaugtherhouse Five, szintén hangosan.)

9. Carl Sagan: The Varieties of Scientific Experience

10. Theodore Nadelson: Trained to Kill

11. Arthur Machen: The Hill of Dreams

12. Joris-Karl Huysmans: The Damned

Hát ezek lennének azok, azután egy év múlva ilyenkor meglátom, mi sült ki belőle.

Kissyman and The Gentleman

Scott Siglert, mint jelenséget, jobban szeretem, mint Scott Siglert, mint írót. Mert egyrészt nagyon inspiráló, ahogy podcasterből sikerlistás író lett, másrészt viszont néhány nagyon ütős történet mellett az írásai többsége átlagos.

Sajnos ez a helyzet a Kissyman and The Gentleman esetében is, hiába lett Parsec nyertes idén. Pedig az alapötlet nagyon jó: van egy enyhén stikkes exSS tiszt, aki Amerikába dezertál, és ott bérgyilkosként.  És az egyik munkája az, hogy felbéreli őt Az Úriember, egy sármos magánnyomozó, akinek testőrként kedvenc módszere, hogy jó előre elteteti láb alól azokat, akik ügyfelére veszélyt jelentenének. A borító is ütős, akciódús noirt sejtet.

A történet - és a Kissyman karakterét megalapozó első novella a Bloodcast második évadából - még működne is, ha nem csúszna el két dolgon.

Az egyik a felolvasás maga. Mint mindig, most is Sigler maga olvassa fel a művét, viszont ez a hangszín egyáltalán nem illik egy noir történethez. Ráadásul az első novella legelső mondata igen kínos: nem csak azért, mert ilyen közhellyel nyitni önmagában is fájdalmas, hanem mert Sigler megpróbálja eljátszani egy bárcica hanghordozását. SPOILER: nem megy neki.

Ahogy nem megy ez az egész SS tiszt dolog sem - nem egy noir (anti)hős lebeg az ember szeme előtt, hanem egy baseball sapkás, kerekded arcú, farmeres fickó kedvenc baseballcsapata pólójában.Ráadásul a akcentusokat is gatyába kéne rázni.

A másik pedig az, hogy a történet noirként túl tipikus, és ahol thriller akar lenni, ott meg nincs meg benne az a plusz, hogy igazán beleborzongjunk a hangulatba.

Ami viszont nagyon jó, azok a mellékszereplők: Vak Willyről vagy Balogról, a félkezű ír nehézfiúról szívesen olvasna-hallgatna az ember még többet, és a Kissymanben is benne van az a potenciál, hogy valóban egy rettenetes alvilági figura legyen belőle, ne csak egy sablonnáci aki néha átkapcsol Joker módba.

Egyszer hallgatható történet, amelynek azonban van pár emlékezetes pillanata.

(A történet ingyenesen letölthető a fenti Podiobooksos linkről.)

Raymond Chandlerről

Mindannyian tudjuk, kicsoda Philip Marlowe.

De kicsoda Raymond Chandler, a Marlowe történetek írója?

A legjobb, ha három plusz egy rádiófelvételen keresztül próbáljuk meg megismerni az írót. A félórás adások, másfél órás beszélgetések persze nem olyan részletesek, mint egy több száz oldalas (vagy több órás) életrajz, de könnyen és gyorsan megismerhetjük a szerzőt.

Érdemes egy friss műsorral kezdeni: idén februárban mutatták be a BBC Radio 4-on az A Cloak, A Hat and a Gun című összeállítást. A műsor apropója az új Chandler adaptációk, Toby Stephens főszereplésével.

Ez talán a legszárazabb műsor az itt felsoroltak közül: Chandler ennyi és ennyi évesen ezt és ezt csinálta. Ami feldobja, hogy lényegében nem csupán egy narrátor, hanem riportalanyok mesélik össze az életútat. Még maga Chandler is megszólal: Marlowe házasságáról beszél.

A hangfelvétel megvásároható az AudioGón (fontos: co.uk, és nem com).

Érdekes megfigyelni, hogy az angol (BBC-s) források mennyire kihangsúlyozzák Chandler angolságát, míg az amerikai kommentátorok az amerikaiságra fektetik a hangsúlyt. Ezt teszik a Thalia Book Club beszélgetésén résztvevők is. (Audiblén megvehető, de mintha régebben jóval olcsóbb lett volna.)

Ez a beszélgetés a The Big Sleep-re összpontosít, és legalább annyira érdekes az, amit mondanak róla, mint az, hogy kik mondják ezt (pl. Jonathan Lethem, aki egy egész regényt kanyarított egy Chandler-félmondatból, vagy Judith Freeman, aki pedig  egy regényt szentelt Chandlernek, illetve az őt körülvevő asszonyoknak.

Utána érdemes visszatérni Angliába, és megint a BBC-hez fordulni. Ezt a műsort először a Philip Marlowe rádiójáték-gyűjtemény második CD-jén találtam (többek között itt meghallgathatóak a klasszikus BBCs adaptációk ), de most, hogy összeszedtem a linkeket, az ottereknek hála megtaláltam a The Radio Detectives című műsor többi számát is.  A friss BBC-s adáshoz hasonlóan ezt is az aktuális adaptációkhoz igazították - jelen esetben Ed Bishop zseniális Marlowe-alakításaihoz. Részben erről is szól az epizód, bepillantást kapunk a rádió világába is, ahol Marlowe igazán elemében volt.

Az egész életúttal kezdtük, később összpontosítottunk egyetlen regényre, itt az ideje, hogy ráadásként Chandler életének egy apró, de fontos epizódjára figyeljünk: arra, hogyan írta meg élete első forgatókönyvét.

A Double Jeopardy érdekes kamaradarab: egyrészt, tényleg nem történik benne semmi más, mint az, hogy Raymond Chandler és Billy Wilder közösen megírnak egy forgatókönyvet. Másrészt az előadás nagy része abból áll, hogy a két szereplő belső monológja felesel egymásnak. Harmadrészt pedig Chandler szerepében Patrick Steward, Wildert pedig Adrian Scarborough alakítja.

Messze nem kihagyhatatlan (nem fogjuk a körmünket rágni az izgalomtól), de egyszeri hallgatásra kellemes, és megint más oldaról árnyalja a fenti három műsorban felvázolt Chandler-képet.

Happy Birthday, Iambik!

(Ez az első metapost, az apropója az egyik legszimpatikusabb ekönyvkiadó, a LibriVoxból született Iambik egy éves szülinapja. Pontosabban egy nyereményjáték, amire érdemes benevezni.)

My first Iambik audiobook was All my friends are superheroes by Andrew Kaufman. (I bought it together with Lynne Tillman's No lease on life, which introduced me to the magnificent narrator Karen Savage, but that's a different story.)

I have listened to Librivox books before, and was really curious about Hugh McGuire's new project: Iambik Audiobooks. DRM free ebooks at an affordable price? I must vote with my vaPaypal! The only problem was that I had to choose from a dozen unknown (for me) authors, just to "test" a publisher. Of course I went with the superhero with the swimming pant and goggles!

What a pleasant discovery was, listening to Gordon Mackenzie's narration, riding on a train and arriving to my destination at the same time Tom and The Perfectionist landing in Vancouver!

Since then, I've red Kaufman in ebook and paper (even "read" one of his short stories on youtube.)

Since then, I have listened more than a dozen Iambik audiobooks. Discovered new favourite authors, narrators.

And this is only the first year.

Happy Birthday, Iambik Audio!

Good luck on your journey to introduce authors for a wilder, international audience.

Fare well!

I will be listening.

Strip10

“A fiatalokat nem érdekelné az én újságom (...)”

Nagyon érdekes dolgok történtek az elmúlt pár évben a magyar képregényes (és a magyarképregényes) berkekben. Egyre inkább letisztulnak az irányok, látszanak a járható utak, kezdi megtalálni a közönségét a piac. És akkor jön egy ilyen kiadvány, mint a Strip10, hogy minderre magasról tegyen, kihasznája a vásárlók jóhiszeműségét, és örökre elriasszon minden épelméjű olvasót a magyar képregénytől.

(A pár napja érkezett postacsomag mélyén a Strip10 első változata lapul. Bár úgy tűnik, a második, “javított” kiadásra sem érdemes pénzt adni.)

Az újság magazinnak kívánja eladni magát, de úgy áll rajta ez a formátum, mint tehénen a gatya: a cikkek lötyögnek az oldalakon, az újraközölt képregények a colos margóval pedig direkt beleverik az olvasóba, hogy itt bizony nem képregényt kapsz, hogy olvasd és élvezd, hanem reprodukciót. A színek szét vannak csúszva, Cserkuti Dávid például smink nélkül mehetne zombiszereplőnek, mintha a nyomdász (az Oz Print Kft. csinálta) valami teljesen más minőségű lapra szánta volna a lapot. Így olyan, mintha egy újrafelhasznált fénymásolópapírra nyomtatták volna egy házi tintasugaras nyomtatóval.
A szerkesztés, tördelés botrányos, hemzsegnek az elírások (sokszor a szerzők, közreműködők nevei is hibásak), rossz az elválasztás, tele van a szöveg értelmetlen mondatokkal - és ez az, ami nem pénzkérdés, csak annyit kellett volna mondani, hogy jó, most álljunk meg egy picit, és nézzük át az egészet, még egyszer, újból.

Nézzük csak részletesen!

A címlap már pozicionálja a kiadványt, Gáspár Tamás lufimellű képregényboltos-lányán vagy háromféle betűtípus fetreng hatféle effekttel.

A belső oldalról sem érdemes megfeledkezni, mert még a reklámot (itt: Fumax)  is sikerült elrontani, a betűk majd’ leesnek a lapszélen.

Az előszó (Kertész Sándortól) a szokásos rinya (vö. Random 1.), megfejelve a régi jó képregényesek siralmával a mai magyar képregény állapota felett, és persze kiderül, hogy a Strip10 a megváltó. De nem ám akárhogyan.

“De a legfontosabb ennek a magazinnak az letölthető változata lesz, amely kihasználja a legmodernebb technikai újdonságokat. A szemüvegen keresztüli 3D látvány, csak egy része az élménynek.” (A hibákat az eredeti szövegből vettem át.)

A készülő, mindentudó oldal címe persze hiányzik a bevezetőből, úgyhogy marad nekünk ez a félresikerült papírkötet, amely “rendkívül elegáns, és különleges nyomdatermék”.

Jön egy fapados tartalomjegyzék, ahol az egyetlen pozitiv dolog, hogy a pár soros kolofónból kimaradt az ISSN-szám.

Megint egy hibás reklám, “kul-turális” (ez a szó kemény dió a kiadvány számára), Rusz Lívia ennél többet érdemelne.

A következő két oldal a a KépregényKedvelők Klubjának van szentelve, a pár szavas megemlékezések Magyarország legrégebbi meetupjáról pont arra jó, hogy felkeltse az érdeklődést. Plusz megtudjuk, hogy a fehér alapon halványsárga címválasztás nem biztos, hogy jó megoldás.

Majd jön a kötet első két képregénye, két ComicSpeJam. Érdemes visszatérni még egyszer a már emlegetett alaproblémára: van egy adott lapméretre tervezett képregény. Ha ezt egy fehér kerettel vesszük körbe, akkor azzal rögtön elidegenítjük az olvasót, tudatosítjuk vele, hogy itt nem egy történetet kap, hanem egy képregény reprodukcióját, amit valamiért archiválni kellett. És ha elkezdünk gondolkozni azon, hogy miért pont ezt a két képregényskiccet kellett itt archiválni, akkor a végén egy mosoly helyett azt marad meg, hogy milyen rondán ott maradt a beszkennelt rajzlap, és milyen hülyén néz ki, ahogy a képregény üres része letakarja az oldalszámot.

Utána négy oldalon Kertész Sándor dióhéjban összefoglalja a magyar képregény történetét, és megismétli a bevezetőben felmerült gondolatokat. Egy, a képregényekkel most először találkozó számára talán tud újat mondani. Viszont úgy, hogy ezt már ezerszer hallottuk, sokkal feltűnőbb a bekopizott illusztrációk elmosódottsága - ilyet már egy képregényes fanzin sem engedhetne meg magának. A fél lapot betöltő üresség különösen úgy zavaró, hogy közben a bekezdések egymásba folynak.

Megint képregény jön, a Micsoda Flash! Ahelyett, hogy újból a méretezésről beszélnék, érdemesebb elolvasni magát a képregényt.

Majd egy Jankó János képregény jön, egészen pontosan fogalmamsincsvalahányból (a képregények mindennemű kontextus nélkül hevernek egymás hegyén-hátán. Itt még zavaróbb az olvasást is nehezítő apró méret, és a technika ördöge egy elrontott szkenneléssel mutat be az olvasóknak (19. oldal).

A Cs. Horváth - Gugi kihajthatós képregénynél viszont van dátum, és a színek is rendben vannak - bárcsak ilyen lenne az egész kiadvány, mínusz a hozzáadott fél sor helyesírási hibái.

Megint reklám - most két borzasztó magyarságú fülszöveg bátorít, hogy költsünk el hat-hatezer forintot.

Félig reklámszerű a következő Fujkin-portré is (a cikk mintegy alapozó a művészről szóló kiadványhoz), de megmutatja, milyen lehetett volna a Strip10. Kiderül, hogy bizony lehet egész oldalas illusztrációkat beletenni a lapba, és nem is mutatnak olyan rosszul!

Ami a Fujkin-illusztrációknál még csak fura halványság, az a következő Cserkuti-interjúnál már-már az olvashatóság kárára megy. Az interjú viszont elég mély “kúltur rétegekig” ás le, megtudhatjuk például, hogy milyen az a “rajongó táborrom”.

Meglepő, hogy túl vagyunk az újság harmadán, amikor előjön az első hibátlan reklámoldal.

Majd egy ínyencség, a Zórád-képregények eddig fájóan hiányoztak az újrakiadások közül, hát itt van belőlük rögtön tizenhat oldal. Ahogy az ezután következő cikk is írja: “ezek a rajzok még ma is korszerűek”, az embernek fáj a szíve, hogy ennyire gúzsba kötve kellett rajzolnia.

Merthogy a következő cikk egy Zórád-portré. A lapban kevés a szöveg, így még hihetetlenebb, hogy ennyi az önismétlés.

A Képregényiskola öt oldala, különösen úgy, hogy Scott McCloud életművének java is olvasható magyarul, üres semmitmondás, és nem csinál kedvet Sváb József (vagy Józse? Kinek higgyünk?) Képregényiskolájához.

A Moebius-Segrelles-utánérzés Bölcsesség ékköve sajnos pont azon bukik el, ami az erőssége lehetne: az élénk színek egyetlen tompa masszává folynak össze, és különösen így zavaró a szürke  beírás.

Rendben vannak viszont a színek a következő Fazekas képregénynél. Aki szereti Perseus kapitány kalandjait, annak ez is tetszeni fog.

Megint reklám, sikerült a jól megtervezett kingpines oldalra jól ráplecsnizni az oldalszámot (látta egyáltalán valaki, mi megy  a nyomdába?).

Majd Gazsó Péter mesél nekünk, aki “(h)atéves korától él Debrecenbe”. A sefülesefarka interjú? portré végén random képeket és szövegdarabokat kapunk.

A Thor ismertető váratlanul jön elő, hiszen az amerikai képregényrajongók eddig szemellenzős bandának voltak beállítva, akik magasról tesznek a magyar képregényre. Valaki írt egy nagyon lazának szánt ismertetőt a filmről, ilyen mondatokkal:

“Magáról a filmről még mindig nem tudok úgy nyilatkozni, hogy ne hívjam fel a figyelmet arra a mitológiai tényre, miszerint ezúttal nem olyan földhözragadt alaproblémáról van szó.”

Többször nekifutva a cikknek ez szerintem valami posztmodern játék lehet, ahol egy algoritmus a kulcsszavak segítségével dobta össze a filmismertetőt.

Ugyanennek a marvelzombi vonulatnak a következő része Hudák Zsolt adabiflázása-bakikeresése a Pókember eredetéről. Annyira bazitudományos cikk, hogy az irodalomjegyzék endnotes címen fut.

Majd Dobos Emese portréja következik, aki képregénydivatkreátor. Vagyis a modelljei buborékokat meg képkereteket lóbálnak a fényképeken.

És ő írja a következő cikket, James Jeanről. A rövid bemutatás után nem következik semmi, ez a két oldal erről szól.

Ennél is kevesebb szöveg jut a Képregénybörzének, öt kép (nekem különösen tetszik az “emberek háttal a fényképezőgépnek sorban állnak” kompozició) és ennyi.

Legvégül jön egy feketefehér Rejtő-képregény (Cs. Horváth-Korcsmáros) és az utolsó két oldal reklám.

Összességében nincs egy olyan képregény sem a lapban, amiért érdemes lenne megvenni a lapot. A cikkek botrányosan rosszak, felületesek. Mindezekért a háromezer  forint felháborítóan magas ár, "javított" kiadás ide vagy oda.

Az utóbbi évek legrosszabb magyar kiadványával van dolgunk. Vagyis inkább ne legyen vele.

The Whale Road

"A még több vikinget az endlessre! csatakiáltással érkező Komaváry kedvcsinálójából újabb művet ismerhetünk meg, ahol sikerült hihetően keverni a történelmi regényt a fantasztikus sagákkal. Lássuk, mihez kezd egy skót haditudósító-író egy északi zsoldoscsapat sztorijával."

link

(Egyébként meg az van, hogy az új könyvek a Librarythingen vannak, 2011 cimke alatt, plusz a hangosak meg egyebek, amiket kézzel kell felrámolni. Remélem, ide is elkerülnek egyszer.)

Brutal Women - the short stuff

Fél év kihagyás után újra itt.

Kezdjük egy könnyedebb témával. Nők és erőszak.

A napokban jelent meg Kameron Hurley első kötete, a God's War. Itt egy trailer:

Namost a Brutal Womennek lényegében semmi köze nincsen ehhez a regényhez.

Vagyis mégis. Ez a rövid kötet ugyanis a szerző első novella-próbálkozásait tartalmazza. A próbálkozás kissé talán túlzás, hiszen a történetek között van olyan,  amely bekerült az év legjobb SF novelláinak válogatásába (The Women of our Occupation).

Más értelemben próbálkozások, és ez teszi igazán élvezetessé az antológiát. Mert ez a tíz novella - és a szerzői előszavak - arról szól, hogyan találja meg egy író a témáját, hogyan keresi a hangját, és hogyan írja meg újra és újra ugyanazt, hogy végre igazán elégedett legyen vele.

Látszik, ahogy viaskodik magával, ahogy beszól, beszól magának is, ahogy érzi, miről akarna írni, de még mindig nem sikerül.

Kifejezetten rossz novellák is vannak a kötetben, de ezzel együtt őszinte és teljes a gyűjtemény.

Nekem egy kicsit túl egyszerűnek tűnt a nő-férfi-stb. leosztás - nem szeretem a szájbarágós tanmeséket - , de mindennek ellenére seperc alatt a kötet végére értem - és nem bántam meg.

A kötet ingyen letölthető a Smashword oldalról, vagy pár centért megvásárolható az amazonon.

Food Rules

A Criticalbiomassos Szendi-ismertetőnek és a válaszoknak egy jó eredménye volt.

Rájöttem, hogy kedvenc gurumnak van új könyve, és a Bookdepository olcsón megszámítja.

A Food Rules fura könyv. Leginkább Pollan előző két ételes könyvének az összefoglalója, zsebkönyvnyi tanulsága, viszont kérdéses, hogy aki csak ezzel a kötettel találkozik, mennyire tudja értékelni.

Hogy el tudjuk képzelni, mivel van dolgunk, talán a leghelyesebb úgy hozzáállni: a Food Rules mobilalkalmazás papírváltozatban.

Hatvannégy egyszerű szabály, ami segít eligazodni az ételek és ételnek látszó tárgyak között, segít kikeveredni a nutricionizmus hálójából, és hozzásegít ahhoz, hogy jókedéllyel étkezzünk.

Találomra fölcsapom valahol:

13. Csak olyan ételt egyél, amely előbb-utóbb megrohadna.

Van egy rövid magyarázat is - ezek (néhány kivételtől, pl. méz eltekintve) azok az ételek, amelyek nem az élelmiszeripar termékei - ideálisak ahhoz, hogy frissen fogyasszuk őket, vagy mi magunk főzzünk belőle.

A többi szabály is ennyire triviális - mégis segít tudatosítani a vásárlást, a táplálkozást.

A leghasznosabb az lenne, hogyha boltba menet, ebédvásárlás előtt felütnénk a Food Rules appot a telefononkun, és a feldobott két-három tanácson morfondírozva vetnénk be magunkat a polcok közé.

Ugyanakkor pont ez a trivialitása teszi kétségessé a könyv hasznát - a The Omnivore's Dilemma és az In Defense of Food nélkül (amely nagyrészt megalapozza a Food Rules állításait) ez csak egy jópofa szólásmondásgyűjtemény.

Ha viszont az előző könyvek summázataként, kivonataként olvassuk és forgatjuk rendszeresen, egy olyan diéta alapját nyújthatja, amelynek nem kell 900 szakcikk-hivatkozás, nem kell nevetségessé tennünk magunkat nyakatekert rituálékkal, és mégis működik.

Szintetikus álom

"Tucatsztori volt Pest-Buda romlott éjszakáiból.
Én pedig azon voltam, hogy ne váljak hasonló sztorivá magam is."

Ennyire tisztán hárompontos kötetet ritkán látni. Rendben vannak a szavak, jönnek egymás után a mondatok, felmondja a kiberpunk-leckét, de minek?

Ez egy igen-igen kemény, kemény világ

A szereplők nem győzik hangsúlyozni - nagyon durva világban élnek, betondzsungel, kegyetlenség, halál, minden szinten. És jönnek rá a macsómaszkok, a magányos nyomozó, a mindenkin átgázoló öltönyke, a bérgyilkos és a többiek. Olyan kemények, hogy a novellák végén általában bakancsban halnak meg, de ez a halál leginkább a továbbírhatatlanság következménye. A jelmezbe belebújtak, fokozni nem lehet, le kell zárni, jöhet a golyó, a zuhanás fizikai és társadalmi értelemben is. Dacos kamaszfiú-novellákat kapunk. (Egyetlen női főszereplőnk van, az ő főszerepe viszont csak arra való, hogy előkészítse a Valahol Mégis Emberi Ügynök (neme: ffi) bukását.)

Kiber ma?

A másik baj, hogy ez a kötet a klasszikus kiberpunkot énekli. Annak meg már jó ideje vége. Pont az ehhez hasonló művek miatt kellett a kilencvenes évekre az egészet felpörgetni, felpörgetni addig, amíg már nem lehetett kibírni röhögés nélkül. Neal Stephenson Snow Crasha a maga Hero Protagonistjával és katanájával, Jon Courtenay Grimwood intelligens pisztolyaival és márkamániájával ezt a vonalat képviselte. Hogy a futottak még kategória regényei mennyire csúnyán öregedtek, arra megintcsak J. C. Grimwood a jó példa, a Lucifer sárkánya egy okból nem szerettette meg íróját a magyar közönséggel - majdnem egy évtizedet késett.

A kiberpunk nem öregszik szépen, egészen egyszerű okból: jelene a közeljövő. Az eredeti kiberpunk jövője pedig kb. most ért végét. Pár dologról kiderült, hogy nem egészen úgy működik, ahogy kéne. Nem győzte le Japán a világot, és nem él a fél világ agyrakötős háromdimenziós virtuális világokban. A Szintetikus álomban kínaiak jöttek, nem japánok, de a virtuális világ még létezik, adatjackek (mármint ezek maguk a hekkerek) léteznek.

És létezik egy város, Pest-Buda, elszigetelve, merthogy létezik egy vírus is, ami a túlnépesedett lakosságot tizedeli (nem ismerős ez valahonnan?).
Fogalmam sincs, miért nevezték át újra Budapestet, illetve mi értelme van a kínai önkéntes gettónak, de ez még jól hangzik. Ami nem hangzik jól, hogy ebben a jövőben még mindig egy vírus okozza a legfőbb galibát (fix évekre megvehető immunitással), a hekkerek meg még mindig információval kereskednek.

Hiszen a mi közeljövőnkben két dolog biztos - még jó ideig elleszünk a szemünkkel érzékelt virtuális valóságokkal (sőt, lásd AR), másrészt viszont szétszedünk mindent, ami él és mozog. Ha van vírus, és van ellenszere, akkor lesz, aki lemásolja azt az oltást (és nincs szüksége ehhez misztikus szárazjéggel hűtött őstenyészetekre) - mit lesz, már vagy tíz éve hasonlót csinál India és Brazília.

Váz

Azt mondják, ezek a novellák egy regénnyé állnak össze. És igen, vannak kapcsolódó pontok, kb. annyi, mint egy jobb közös világ kötetben. Felbukkanó ismerős szereplők, kapcsolódó történetszálak. Történetszál-darabok. Vannak lényegében magányos novellák, vannak felesleges novellák - az utolsó novella például hiába magyaráz meg korábban nem túl világos kapcsolatokat, hogyha az azt megelőző novellák ettől függetlenül is működnek - ennyi fért bele 260 oldalba.

Ezek még csak tucatsztorik, hiába van a szerző jó úton ahhoz, hogy a következő, vagy az utáni próbálkozása ne váljék ugyanilyen tucatsztorivá.

Az Isten szeme

Időutazás. Nyolcvanas évek, nagyalakú Galaktika, megjelenik a PC World, még nem tudjuk, hogy computer vagy komputer vagy kompjúter-e a számítógép, de már egyre értelmetlenebb a COCOM lista. A Nyugat feltárja kapuit, videotékák és sebtében összedobott sufnikiadók hozzák el amerikai kultúráját. Nemere kiadja a Titkok könyvét, és a magyar scifimozgalom jó időre összefonódik az ufóidiótákkal. Roswell, Philadelphia kisérlet - tátott szájjal habzsoltuk a titkos tudást.

Ebbe a korba repít vissza Szigethy András kisregénye. Nem szándékosan, nyoma sincs a nosztaligának, a szerző komolyan azt hiheti, hogy ez a scifi. Mert fél évszázada ezt ismerte meg, most pedig - jól láthatóan huszonöt év szünet után - ide tért vissza.

Nem érdekli, mit írnak a kortársak (érthetetlen, hogy miért készült el a mű László Zoltán (Keringés) és Markovics Botond (Isten gépei) után), technikai szinten elmaradott, zavaros (a computer melett találunk "biológia chip"-et jó pár évvel a csip feltalálása elöttről, a nulla pontnak kikiáltott Roswell (1947) ösztönzi a Philadelphia kisérletet (1943), információelméleti szempontbol teljesen értelmetlen), magyarázatai szájbarágósak (pl. megtudjuk, hogy a Magyar Filmgyártó Vállalat az "(MAFILM)", vagy sofőrünk százharminccal robogva olvassa le a leelőzött kocsi sofőrje melleti újságról a dátumot, hogy azután egymás után háromszor megismételje, hogy éniséccsem (plusz a mi világunkban a hölgy utas volt, nem a vezető)).

Emiatt a Mondanivaló is elveszik félúton, mert ki tud komoran elmerengeni "a legősibb kérdésen", hogy van-e Isten, ha a legfőbb érvek egyike egy déneszsófiai rigmus, amit angol anyanyelvű szereplőink kántálnak, és rendszerek állnak le egy hármszög alakú számítógépes vírus miatt?

A könyv egyetlen előnyét (hogy tulajdonképpen alig ötven szellős oldalról van szó) ellensúlyozza az ára. (Ezer forint? Ezért?) A családias kivitel azt is jelenti, hogy nincs szerkesztő - a felelős kiadó maga a szerző, így nem is olyan könnyű szerkesztenni, a borítóterv Szigethy Örs munkája - ha a festményt (?) is ő csinálta, az viszont jól sikerült.

Action Castle

"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan játékstílus, amit szöveges kalandjátéknak hívtak. Főhősünket egyszerű parancsok segítségével irányíthattunk, amit azután a számítógép vagy megértett, vagy nem. Helyszínről helyszínre járhattuk be a világot, a look, examine parancsok és képzeletünk segítségével jelent meg előttünk a környezet, majd később megjelentek azok a játékok, ahol már egy-egy kép is fogadott. Az első kalandjátékok magyarul is népszerűvé váltak, majd a kétdimenziós kalandjátékok fejlődésével szépen a feledés homályába vesztek."

Folytatás

King of RPGs

Tavaly ilyenkor hírt adtunk egy készülő képregényről: Jason Thompson képregénykritikus leporolta egy korábbi netes alkotását, és Victor Haoval együtt belevágott egy mangakötetbe. Nos, egy év eltelt, az első kötet elkészült, nézzük, vajon a képregények között is király-e A szerepjátékok királya?

Folytatás az rpg.hu-n.

The Road

"Vagyis hát... a homály... a kimerültség... a gyöngeség... a várakozás... bevallom... hogy egy pillanatig... azt hittem... " (Estragon)

A Roadról annyian írtak annyi mindent, hogy nem is vállalkozok ismertetőre, inkább azt próbálom összegyűjteni, amin a regény befejezése óta rágódom.

A kedvenc horrortémám (vagy az, amit a legjobban utálok - nézőpont kérdése) az az, amikor egy előrehozott végpontig az illetők lényegében azt tesznek, amit akarnak. Fogy a levegő egy felborult hajóban, fent maradnak az űrhajósok, és tuti, hogy nem ér oda a segítség, vagy... a világ a totális pusztulás felé tart. Ilyen szempontból az Út - telitalálat.

A The Road Amerika harmadik nagy út-regénye. És azon sem lepnék meglepve, ha egyben az utolsó lenne. Ezek után nincs értelme egy újabbat írni.

Az út, az utazás nem véletlenül fontos az amerikai irodalomban. Kívülről alapvetésnek tűnik: ha baj van, elég felkerekedni, valahol távolban ott a megoldás, valahol távolban ott az új remény, valahol a távolban minden megoldódik (Lásd még Frans de Waal elméletét az amerikai és a holland problémakezelésről). És erre itt van nekünk egy út, úthálózat, amivel akárhova mehetünk - nem változik semmi. Nincs hova megérkeznünk.

Ahogy a két Jackra felelget McCarthney, úgy játszik el Beckett darabjával is. Pontosabban mindkét műnek annyi értelmezése van, hogy nem nehéz olyat találni, ahol a kettő egymásra talál.

A Godotra várva díszlete - egyetlen díszlete - egy kiszáradt, levél nélküli fa. A regényben egész erdők állnak levél nélkül.

Két főszereplőnk az út szélén áll, és vár - a regényben ők haladnak az úton, remélve, hogy megtalálják a célt, Godot.

Estragon és Vladimir kapcsolata a hétköznapi szinten a fiú és az apa kapcsolatát hozza - ahogy Vladimir eteti Estragont ("lassan edd, több nincs"), ugyanúgy itatja apja fiát a világutolsó kólával. Ahogy a fiú többször is cipőt talál, ugyanúgy fájlalja Estragon a lábát. (Lényeges különbség: Estragon szerint cipőjét elvitték, és mást hagytak itt helyette. Az Úton a cipőtolvaj mindent visz, esélyt sem hagy a túlélésre. )

Szellemi szinten viszont fordított a helyzet (magyarul ha valamire a tény és annak ellenkezője is utal, akkor bizony gyenge lábakon áll az összehasonlítás.). Ott Vladimir, itt a fiú az idelisztikus. Ott Estragon feledékenysége szövi szorosra a kapcsolatot, itt a fiú léte emlékezteti folyton a múltra az apát, ehhez ragaszkodik egy régi lét reményében.

Pozzo Luckyvel az utat járja - itt az út mellett találunk rá, szintén félvakon, Elyként. Lucky, a szerencsés flótás, az egyedüli, aki Beckettnél megtalálta a helyét, itt hiányzik. A jelenet végén mégis feltűnik:

"You wont wish us luck ether, will you? the man said.
I dont know what that would mean. What luck would look like. Who would know such a thing?" (175. oldal)

Vagyis - ebben a világban nincsen  már helye megoldásnak, eltűntek a Luckyk. Itt mindenki vesztes. (Sőt, rosszabb: Ely szerint "Nincs Isten és mi vagyunk az ő prófétái.")

Spoiler:
A világot, amiről már Isten is lemondott, mi sem jellemzi jobban, mint a regény vége. Érdekes, hogy mennyien fogják fel pozitívan az utolsó pár oldalt.

Ahogy én olvasom, az apja halála után a fiút nem befogadják - ragu lesz belőle, Isten lehellete, aki embertől (szüleitől) jut el a másik emberbe (a fiatal pár kondérjába). Hiszen hol marad a beígért kislány?

Az utolsó jelenetben már ez a két szereplő megy tovább, a fiú nélkül. Hiszen mi értelme van az útnak, ha nem járnak rajta?

POZZO
Az országút mindenkié.

VLADIMIR
Mi is így gondoltuk.

POZZO
Szégyenletes dolog, de így van.

ESTRAGON
Nem tehetünk semmit ellene.

Wintersmith

Megint Pratchett, megint  Tiffany Aching.

Megint egy jó Korongvilág regény.

A Wintersmith már a harmadik Tiffany regény, én csak az elsőt olvastam, de Pratchettnél az ilyesmi nem gond.

A fiatal boszorka nagy galibát okoz magának: lábában a bugi, és mire magához térne, beugrik egy fekete Morris-táncba. A táncba, akit a Wintersmith, maga a Tél is figyel - és elhiszi, hogy megtalálta a Nyárleányt, örök és utolérhetetlen szerelmét.

És ha még egy isten szerelme nem lenne elég, ott van Annagramma, a beképzelt newages boszorkány és az ő új kunyhója - Tiffany nélkül már az első nap csődöt mondana. Meg persze ott vannak a Wee Fee Menből megismert szmörfbarbárok, a Nac Mac Fee.

Leckét kapunk a hatásos blöffből, a szerelemről, és persze a történetek erejéről.

Könnyed nevetésre kiváló, de a szerző gondoskodik róla, hogy két könnyed nevetés között el is gondolkozzunk egy picit. Vagyis, tipikus Korongvilág regény.

The Edge of Reason

Nagyon vártam ezt a könyvet, és nagyon sokat vártam tőle. Háború a tudomány és a babonák között, fanatizmus mindkét oldalról, blabla.

Ebből nagyon sokat ki lehetne hozni. 

Úgyhogy nem is olvastam el a száz oldalas letölthető előzetest, megvártam a paperbacket és ment a kosárba. 

Rögtön el is olvastam.

Ebből nagyon sokat ki lehetett volna hozni. 

Mert az ötlet izgalmas, összeereszteni "a tudományt" és "a vallást", megcsavarni egy picit az olvasó fejében kialakult képet, felrázni az egészt gondolkozást - Robert Sawyer képes volt megtenni ezt egy olyan gondolattal (a kreacionizmussal), amiről azt gondolnánk, hogy mindenkinek határozott véleménye van. És mégis, a regény végéig hinni tudunk egy másik valóságban.

Nem így Snodgrassnál. A hangzatos felvezetés, az ígéretes kezdet mögött egy pofonegyszerű leosztást kapunk. Esélyt sem kap az egyik oldal, hogy bebizonyítsa - ők valódi alternatívát kínálnak, valódi lehetőséget adnak a hőseinknek.

Ezért nem is érdemes többet írni a történetről - hamar ráfut egy olyan útra, amit rengetegen végigjártak előtte, és még csak nem is annyira izgalmasan teszi ezt. 

Lány menekül a gonosz lények elől, mágiára immunis jórendőr megmenti, és azután Megtudják az Igazságot. Kb. ennyi. Ja, és van benne Jézus. Több tucatnyi.

Leviathan

"Scott Westerfeld ifjúsági regényében az alternatív Európát sem kerülheti el az első világháború, amit ebben a gyönyörűen illusztrált, steampunk kalandban ráadásul ökoszisztémaként működő léghajók vívnak gőzmonstrumokkal. Komavarynak hála az első (angol) megjelenés után napokkal már itt is az exkluzív ismertető."

link

Távoli tűz

Nem szeretem az amerikai focit. Pontosabban: tudom, hogy meg tudnám szeretni, de ahogy nem tudok izgulni a fekete királyért, ugyanúgy nem érdekel, hogy képes két ember elirányítani egymás ellen másik két tucatot. 

Ezért nem tetszett a Távoli tűz sem. Mint ahogy az másnak is feltűnt: ez tényleg egy Civilization. Az meg élvezetes - mondjuk DSen - de unalmas, amikor valaki elmeséli legújabb hadjáratát.

És innentől kezdődnek a bajok: főszereplőnk túl sokat tud. Eljátsza a felvilágosult materialista tudóst, de a játék háttérzenéjét a fehér gyarmatosító jól ismert dallama adja.

Érdemes megnézni, mit csinál az írással: leegyszerűsíti, hatékonyabbá teszi. Mint amikor a magyarok otthagyták a rovásírást, vagy (hogy még pontosabb legyen a párhuzam) mint ahogy Alexandre de Rhodes tette a vietnami írással.

Amit lehetne élvezni (ti. hogy egy király énközpontú elbeszélése alól kilóg a valóság), az elúszik azzal, hogy Gregor Man kívülről jött, rengeteg szempontból (nem csak tudása révén) fölötte áll a rendszernek.

Még egy kötetig bízok Zsoldosban, aki pedig pozitívabbat szeretne olvasni a kötetről, ott van fent a link.

The Brief and Wondrous Life of Oscar Wao

"Ki volt Oscar Wao? Valóban a fukú átka végzett vele? És vajon a szerepjáték-őrültek szűzen halnak? Komaváry ismertetője a Pulitzer-díjas regényről, amelyben egy túlsúlyos dominikai geek próbál megmenekülni egy generációkon áthúzódó családi átok elől - mint a címből is kitűnik, nem túl sikeresen. Könyvet mágikus realizmussal reklámozni olyan passzé, ezért inkább a nyelvet emelnénk ki, ami az átlag olvasónak talán kissé belterjes, de az igazi geekeket az összetartozás szívmelengető érzésével ajándékozza meg."

Nagyon jó könyv. Többi az endlessen.

The final solution

...avagy A Story of Detection.

Röviden: ami a Batman-mitológiának a Dark Knight Returns, az a... a detektívnovellának a Final Solution.

Odakint dúl a második világháború, ám egy öregembert ez már mit sem érdekel. Életét a méheinek szenteli. Nem mintha szeretné a mézet - de London nyüzsgő hangyabolya után megnyugvást csak a zümmögő kasok mellett talál.

És ekkor betoppan az életébe egy kisgyerek, néma, árva, zsidófiú Németországból, vállán papagájjal, aki titokzatos számokat sorol németül. Az öreg túlteszi magát rajta.

De amikor ellopják a fiú papagáját, akkor felpezsdül a vér a vén vénákban, újra tettre készek a meszesedő agytekervények, és nem törődve köszvénnyel, korral, az öreg nyomozni kezd.

Kisregényről van szó, éppen hogy csak van ideje történni az eseményeknek. És Chabon megkönnyíti a dolgunkat, hiszen a valódi rejtvényre egykettőre rájövünk, és utána az adja az izgalmat, hogy mi már tudjuk, egyre több az utalás, de a szereplők mikor veszik észre? És közsben mi magunk észre sem vesszük, hogy a szereplők számára ez evidencia.

Nem sérti meg Chabon az eredeti karaktert azzal, hogy nyakába akaszt egy olyan ügyet, aminek megoldása még fénykorába is dicsőségére vált volna. Ha így tenne, az eredmény nem lenne több fanfictionnál, vagy ami még rosszabb: sikertelen fanfictionnál.

Nem, itt éppen az a lényeg, hogy már túl vagyunk a csúcsponton, évtizedek teltek el, az agy még éles, de a test már fáradt, és mégis, mégis, ha ott a rejtély, akkor azt ki kell deríteni...
Még akkor is, ha ez a feladat az olvasóra marad.

Remek könyv ez, és Jay Ryan illusztráció még élvezetesebbé teszik.

(Magyarul még csak (spoileres) kritikákat olvashattunk róla.)